Drága Rita! Már csak egy rész van hátra
írtad valahol. Hát ez az,ami elszomorít! Nagyon-nagyon szeretem ezt a sorozatot. Több szempontból is.
A varászlatos tájak miatt igyekszem a nagyobb képernyős tévén nézni, ahol minden jobban érvényesül. Most,ennek a résznek a legeslegszebb része a
Phoksumdo-tó volt. S ott felcsendült egy gyönyörű dal is, amit köszönöm,hogy lefordítottál.
A tó ragyogó tisztasága és körülötte a hegyek látványa érintett meg leginkább, hogy milyen varázslatos a természet. Köszöni szépen, jól elvan nélkülünk is! Mi jakostól, és egy szál magunkban is csak szalutálhatunk,hogy részei lehetünk.
Ahogy kedvenc költőm,
Tóth Árpád az Elégia egy rekettyebokorhoz c. versében írta:
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.
S ami mindig megérintett tévén keresztül is, azt ezek az egyszerű emberek is jól tudják. Isten ajándékának tartják a sót, az egész életüket. Ez a tudat adja a lelki békét, a harmóniát, a nehézségekhez az erőt, a kitartást. S mindegyik részben láthatjuk,hogy sosem feledkeznek meg a természetfeletti erők segítségét kérni és megköszönni.
Már a mongoloknál is feltűnt, s a dolpo-pa és rong-pa emberek is ismerik a túlélés titkát. De sajnos mára ők is csak egy rezervátum lakói.
A
Changtang Rezervátum-mal kapcsolatban idéznék egy
útleírásból:
A Dalai Láma nyári rezidenciájául szolgáló Norbulingka Palota felé veszem az irányt, itt található ugyanis Tibet egyetlen állatkertje, mely nem több, mint bármely más kínai börtön-állatkert, de a tibeti fennsíkon egykoron nagy számban élt, ám mára kivadászott állatok képviselőit csak itt vehetjük szemügyre. A Nyugat-Európa méretű tartomány pusztaságain valaha többezres csordákban legelésztek az antilopok, vadjakok és vadszamarak, de az 1959 óta tartó kínai megszállás őket sem kímélte. A katonaság gépfegyverrel lőtte az antilopokat, hogy értékes bundájukat a szomszédos országokban értékesítse. Jelenleg egész Tibet területén egyedül az északi platón található Changtang Rezervátumban élnek nagyobb számban ezek az állatok. A ritka tibeti antilop bundája többet ér, mint az élő állat, így az állatkertben nem mutogatják, de egy betonozott kifutóban egész sok tibeti medvét (Ursus arctos pruinosus) láthatunk.
Ugye milyen gyönyörűek voltak a vágtató a vadszamarak! Milyen kegyetlenség,hogy ők is csak itt élhetnek békében!
Mindig lenyűgöz a filmesek kitartása. Ezeket az utakat a stáb tagjainak is végig kellett járni, tudniuk kellett úgy bánni az emberekkel, állatokkal,hogy megőrizzék a természetesség látszatát. Pedig gondolom,hogy a kamerákkal, s egyéb dolgokkal felszerelt filmesek zavart okozhattak az "erő"-ben.
S még az élő hang: A tibetiek dalai, beszédmódjuk, az állatokat terelő kiáltásaik, mind-mind emelik a film értékét. Szeretem a narrátor előadásmódját is. Nyugodt férfihang, nem tolakodó, s csak akkor szólal meg,ha fontos szólnia, szép koreai kiejtéssel tolmácsolja a látottakat.
Rita, őszintén örülök,hogy nem szinkronnal nézem! S a végén kezdem újra, ha már így járunk,hogy mindjárt vége.
Ircsi, köszönöm a sóról közölt térképet és információkat! Ismét tanultam valami fontosat.
Minden részben rácsodálkozom, hogy milyen természetesen élik az életüket az ottani emberek, küzdve a nehézségekkel. 
Ott nincs idegeskedés. Nyugodtan haladnak a céljuk felé, figyelve a jakokra, hogy legyen elég enni és innivalójuk, hogy bírják a terheket cipelni. 
Már az, hogy 100 jakra 8 pásztor vigyáz, komoly feladat. Érdekes volt a jak tulok, mint szerszám. A só, hogy mennyire létfontosságú számukra, az is mutatta, hogy egy nepáli férfi 5 szem krumplival, 4 fej fokhagymával és egy fél zsák árpával mászta meg a Himaláját. 
Milyen könnyen befolyásolható, megvezethető az ember, és mindez hová vezet! 
