HozzászólásSzerző: Paggy » 2020. július 5. 14:47
Ez a rendszer nagyjából a II. világháborúig működött, majd a bombázások alatt nagy része megrongálódott. Az Elevátor és az egyik raktárépület annyira, hogy azokat le is kellett bontani (helyükön lett a hatvanas évek végére a Nehru part. A megmaradt három épület egy ideig a szintén megsérült Nagycsarnok piacát helyettesítette, de aztán funkció nélkül maradt. Illetve kicsit „deklasszálódva”, de az volt, mint korábban: raktár. Csakhogy közben a város megnőtt, a logisztikai központok a külvárosok nagy konténerközpontjaiba kerültek, így a közraktárak egy idő után már mindenkinek útban voltak. Bár volt terv rá, szerencsére nem bontották le őket, csak hagyták, hogy csendben pusztuljanak a Duna partján.
A történet egyébként, hogy az egykori XIX. századi ipari épületek szerepüket vesztik a XX. század végére, sok nagyvárosban ismerős. Különböző válaszok születtek rá: Lisszabonban például szórakozónegyed lett belőlük, Rigában piacként működnek az egykori hangárok, Londonban pedig az olimpiai létesítmények helyszínéül szolgált az egykori „dokkváros”. Sokfelé találunk Európában példát arra, hogy kulturális intézmények költöznek be az egykori ipari épületekbe.
Nálunk a legjobb perspektíva, ami a közraktárakra várt, az a „romkocsmásodás” volt: ez csendesen el is indult az ezredforduló körül. Lehet, hogy afféle Duna-parti szórakozónegyedként jobban prosperálna, mint amivé ma vált, de a városvezetés – joggal – ennél nagyobb lehetőségeket látott meg a területben.
A XIX. század végén őrületes fejlődésnek indult Budapest egyik legfontosabb ipari húzóágazata volt a malomipar. A ferencvárosi Duna-parton sorra épültek a malmok, illetve más élelmiszeripari cégek épületei (pl. a ma is ismert Zwack-gyár). 1874-re elkészült a Fővámház, Ybl Miklós nagyszabású alkotása. A kortárs sajtó méltatlankodott a magas építési költségek miatt, de az mindenkinek egyértelmű volt: a város e fontos, prosperáló helyére egy ilyen reprezentatív, erőt és megbízhatóságot sugalló középület kívánkozik. Alig tíz év múlva már a gyönyörű Elevátor is itt állt, a korszak elképesztően modern logisztikai központja. Itt emelték ki az uszályokból az ország minden részéről érkező gabonaszállítmányokat és egyéb rakományokat.
A gazdaság, ahogy ma mondanánk, dübörgött, a város évről évre gyarapodott mind lakosságát, mind épületállományát tekintve. A folyami kereskedelem volumene is megnőtt – és a ferencvárosi partszakasz nagyon fontos kirakodóhellyé vált. Ezért volt szükség azokra az egyszerű raktárépületekre is, amelyeket ma is láthatunk itt. 1881-ben eredetileg négy készült el belőlük, később még kettőt emeltek, de azokat csak fából.
A termelőtől a fogyasztóig vezető út átlátható rendszert alkotott: a hajón érkező árut az Elevátornál kipakolták, onnan síneken továbbították a közraktárak, illetve a Vámház felé, majd az áru a közeli (1897-re megépült) Nagycsarnok pultjaira került, a város vásárlóközönsége elé. Az élőállat-szállítmányt síneken továbbították a szintén közeli Közvágóhíd felé.
Ez a rendszer nagyjából a II. világháborúig működött, majd a bombázások alatt nagy része megrongálódott. Az Elevátor és az egyik raktárépület annyira, hogy azokat le is kellett bontani (helyükön lett a hatvanas évek végére a Nehru part. A megmaradt három épület egy ideig a szintén megsérült Nagycsarnok piacát helyettesítette, de aztán funkció nélkül maradt. Illetve kicsit „deklasszálódva”, de az volt, mint korábban: raktár. Csakhogy közben a város megnőtt, a logisztikai központok a külvárosok nagy konténerközpontjaiba kerültek, így a közraktárak egy idő után már mindenkinek útban voltak. Bár volt terv rá, szerencsére nem bontották le őket, csak hagyták, hogy csendben pusztuljanak a Duna partján.
A történet egyébként, hogy az egykori XIX. századi ipari épületek szerepüket vesztik a XX. század végére, sok nagyvárosban ismerős. Különböző válaszok születtek rá: Lisszabonban például szórakozónegyed lett belőlük, Rigában piacként működnek az egykori hangárok, Londonban pedig az olimpiai létesítmények helyszínéül szolgált az egykori „dokkváros”. Sokfelé találunk Európában példát arra, hogy kulturális intézmények költöznek be az egykori ipari épületekbe.
Nálunk a legjobb perspektíva, ami a közraktárakra várt, az a „romkocsmásodás” volt: ez csendesen el is indult az ezredforduló körül. Lehet, hogy afféle Duna-parti szórakozónegyedként jobban prosperálna, mint amivé ma vált, de a városvezetés – joggal – ennél nagyobb lehetőségeket látott meg a területben.
Az új évezred első évtizedének végén rendre Budapest új kortárs építészeti jeléről, ikonjáról, a megújuló főváros jelentős szimbólumáról cikkeztek, mellyel ismét felkerülünk a világ építészeti térképére. De hiába a holland sztárépítész, Kas Oosterhuis merész terve és az erős főpolgármesteri hátszél: a magyar rögvalóság lassan lehúzta a földre, sőt, a mocsárba a szép álmokat. A megvalósításhoz pénz kellett: a szűkös esztendőkben erre egy nem túl szerencsés konstrukció lett a válasz. Az elhíresült PPP (public private partnership) ez esetben azt jelentette, hogy a beruházó megtervezteti, felújítja, kortárs ikonná varázsolja a közraktárakat, majd 25 éven keresztül kulturális-kereskedelmi központként üzemelteti, természetesen szép bérleti díj fejében. Drágának drága, de cserébe viszont az ingatlan nem kerül ki a köztulajdonból.
A 2010-es önkormányzati választások után felálló vezetés zavaros viszonyokat talált, és a továbbiakban nem akarta vállalni e megörököl projektből származó költségvetési terheket (nevesítve a fizetendő 31 milliárd Ft-ot). Az innentől rendkívül bonyolulttá váló, az építkezés minden szereplőjére kiterjedő történet perek sorozatát eredményezte. A 2010-es tervezett átadás is jelentősen csúszott: végül négy éve, 2013 novemberében nyílt meg a közönség előtt az épület, amelynek nevét időközben Bálnára magyarosították.
A zömök közraktárak közé ékelődő légies acél-üvegcsoda sikere elől elvileg elgördült tehát minden akadály. Nehéz jobb pozíciót elképzelni egy efféle nyitás előtt: az épület műemléki környezetben, a fővárosban, a Duna partján áll, gyakorlatilag mindenhonnan látszik. Egyik oldalán zöld park, illetve valamivel távolabb kulturális intézmények (Nemzeti Színház, MÜPA, BMC) vannak, másik oldalán meg nyüzsgő egyetemi campus (vadonatúj épülettel), forgalmas vásárcsarnok, szépen kipofozott kis városi tér, és ide torkollik gyakorlatilag a legtöbb turista által felkeresett sétálóutca is. Nem messze tőle (a Fővám téren) metrómegálló is lett, de ettől függetlenül is remek a közlekedése. Itt találkozik a víz a várossal, a Nehru partnál nemzetközi hajóállomás is van, itt korzózhat mindenki, bicikliút is van, terasz, parkoló – mit kívánhat még egy beruházó?
És maga az épület is nagyon vonzó lett – még így is, pedig nem teljesen az valósult meg, amit a tervező elképzelt. Izgalmas belső terek alakultak ki, nagyon trendi az ipari és minimál stílus finom összhatása, szépek a fények, a burkolatok, megkapó az üvegen túl feltárulkozó Budapest látványa. Az arculati elemek rendben, a logó szép, a műszaki háttér adott, a honlap is működik.
És mégsem. Aki most felkeresi az épületet, lényegében kongó ürességet talál. Turisták ugyan vannak – de javarészt csak azért, mert szemlátomást ez az egyik legjobb ingyenes, kényelmesen megközelíthető mosdó a városban, ahová a buszok is le tudnak parkolni. Ebből következően a legnagyobb forgalmat még az a butik tudhatja magának, amelyik legközelebb van a WC-ékhez: itt az alsó kategóriás szuvenírek széles palettája kapható.
Visszahívták 8 órás munkakörbe.Repdes itthon,én nem annyira.
...Még a barátnőm is csak lesett, aztán röhögtünk egymáson, hogy így sikerült a bemutatóm 
.
