Nem voltam jelen, mert nem voltam a magam ura. Ha nem erőltettem volna a fordítást (Iron Ladies),
máshol sem lettem volna a fórumban. Bár nagyon tetszett a sorozat, nem volt kedvem (szinte fájt)
fordítani, és nem volt kedvem fórumozni sem.
Nyár vége óta éreztem, hogy bajom van, de tévesen azt hittem, hogy a "fordítókámmal" van gond,
egyébként minden rendben van. Erőltettem, de rosszul tettem, mert még jobban elment a kedvem tőle.
Nem is voltam képes a szokásos tempómban hozni a részeket, tulajdonképpen a heti egy rész is nagy
erőfeszítésembe került.
A fordítással együtt a fotózás iránt is elveszítettem az érdeklődésemet. Az sem érdekelt egy fikarcnyit
sem. Egy idő után elkezdtem gyanakodni, hogy nem csak fordítói válságban szenvedek, hanem más
nyavalya is kerülget. Sokat gondolkodtam, és nálam ez mindig sikerre vezet. Ehhez nagyban hozzájárul
a csend, amiben élek. Amióta magam vagyok, és még a televízió zaja sem veszi el a figyelmemet a
gondolataimról, azóta mindig megtalálom a választ a kérdéseimre. Az agyamból a legváratlanabb
pillanatban tudnak kipattanni a megoldások. Most is így volt. Szeretek gyorsan túl lenni a bajokon,
nem emésztgetem sokáig, nem dédelgetem őket. Nem szeretem ha sajnálnak, ezért én a magamban
feldolgozós fajta vagyok. Sokan azt mondják, hogy jobb kibeszélni a problémákat, én ezt el sem tudom
képzelni. Én kifordítottam magamból a bajaimat, és az is nagyon jól működött. Kivéve most, amikor
azt is megtámadta ez az új kórság.
Nem taglalom hosszan, mi is volt a bajom, mert már ügyesen túltettem magam rajta. De köze van
hozzá a magánynak, és a kinti gyermekeim hiányának is. Az soha nem zavart eddig, hogy magam vagyok.
Az itthoni fiamékat minden héten látom, és a kintiekről is mindent tudok, szinte napi rendszerességgel
beszélünk vagy írunk. A lányom életében bekövetkezett változás indította el a szívemben a lavinát.
Remélem hamarosan nagymama leszek. Ők ott, én itt...és nekem még van két és fél évem ebben a
pokolban, amiben dolgozom... és az sem vigasztal, hogy az itthoni fiaméknál is várható majd unoka.
Mellbe vágott, hogy amíg nyugdíjba nem megyek, addig alig tudok majd nagymamaként funkcionálni
a kinti unokám életében...
Szokták irigyelni a pedagógusokat a sok szabadság miatt. Mi is örülünk neki, de azt mindannyian utáljuk,
hogy nem akkor vehetjük ki, amikor mi szeretnénk. Egy nappal sem rendelkezünk mi. Ha úgy lenne, nem
csak nyáron utazhatnék ki Angliába hozzájuk.
Sok lehúzó kósza gondolat volt a fejemben, amiket azután tudtam helyretenni, miután összegyűjtöttem
őket. Ezek nyár vége óta emésztettek, és ehhez még hozzájött az iskolakezdés is, ami szintén nem egy
örömünnep az én esetemben... pedig valamikor az volt.
Mint mindig most is igyekeztem "lapozni", a kesergés soha nem volt a kenyerem. Az is nagyon jó volt,
hogy itt voltak a gyerekek. Most pedig fordítani valót keresgélek, szóval már (majdnem) a régi vagyok.