Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.
PECÁSOK GATYÁBAN
A melbourne-i öböl gyalázatosan csúnya. Elhagyatott, szemetes, a lecsúszott lakosság rettenetes viskókban húzza meg magát. A kocsik szétrohadnak, az ócska házakat gyakorlatilag úgy dobják utánad nulla dollárért, csak vidd. Nem éri meg ide jönni, kivéve, ha az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiban szeretnétek vájkálni, fiúk.
Ezt vigyorogva mondta nekünk Robert, idegenbe szakadt hazánkfia, a jótékonyságáról is ismert ügyvéd, miközben a fish and chipset ropogtattuk a világoskék-fehér matróz-színekben tüntető, fakorlátos kis kikötői vendéglő teraszán. Fúj a szél, kezdődik a tavasz így november tájékán, már hazai az eper, érik a mangó, lassan ki lehet főzni kisüstinek is. A konty alá való ágyas mangópálesznek nincs párja.
A víz áttetsző fátyla alatt kristályosan kiabálnak harsányzöld moszatok, vérvörös sziklarétegek, citromsárga homok. Konok pecások lógatják a zsineget, a kikötőt építő narancsszín daru hajbókol, a motorcsónakok ringatóznak. Fenn a domboldalban egymást licitálják túl az extravagáns üvegpaloták és a "federális" stílusban pompázó, cizellált öntöttvas rácsukat villogtató békebeli villák. Az egyik ilyen fatornyos, takaros, több emeletes kastélyka állami elmeszanatóriumként funkcionál, itt tengődnek s eszik a társadalombiztosítás keserű kenyerét a türkiz tengeröböl távlataira bambuló ápoltak. Földi siralomvölgy, de tényleg!
Robert kettős licenccel bír, belelát a magyar és az ausztrál jog útvesztőibe. Mérhetné magát aranyárban. Nemrégiben egy több mint egymilliárd forintnyi dollárra rúgó sydney-i örökség felett bábáskodott, de a szabott munkadíjánál nem akart mohóbb lenni. Minek? Kenje a hajára? Egyen kaviárt homárral? Gyermekei jól keresnek, a sírba minek vinne gyémántköveket. Verset szaval, kórusban énekel, pecázik. Igaz, családja nevet rajta, mert kifogni nem szereti a csúszós halat, csak lesni-várni.
A fellépés jól sikerült, de abban a dugig telt melbourne-i színházteremben jó, ha volt két-három magyar. Ülnek a wifijükön, a kultúra le van fütyülve. Robert hiába hirdette az eseményt mindenütt.
A közönségünk mind helyi volt, élvezték Mozartot, Brahmsot, Lisztet, Bartókot, Kodályt. Egy lassan ötmilliós nagyváros fiai. Vastaps a záró Kodálynak, röpke ráadás, odatettük keményen. Öltöző csak a lányoknak, a miénket úgy oldották meg, hogy a színpad végében leeresztett függöny mögött lehetett átvedleni. Gyümölcs, ásványvíz, perec. Csak a zsinórpadláson történt egy kis félreértés. A taps elcsitult, mi bevonultunk hátra, majomszerkó le, ott álltunk ingben-gatyában. Mikor is a technikus nem a színpad függönyét ereszti le, hanem a miénket húzza fel. És a szedelőzködő közönség szeme előtt ott áll pár tucat gyönyörű magyar férfi egy szál alsóban. Kitört a vastaps, ekkora sikerünk még nem volt. Talán nem is lesz.